Az én mondatom

Egy szó, egy mondat ereje. Annyi írás, annyi gondolat született már ezzel kapcsolatban, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, de most én is beállok a sorba. Saját élményt osztok meg, ami mégis közösségi! Na, szóval...

Nemrégiben sikerült bejutnom egy TV-s játékba. Biztos ismeritek: táskák, 50 millió, Gundel Takács Gábor. Igen, Áll az alku! 22 ember játszik, minden nap jön egy új, elmegy egy régi. 22 különböző ember, akik nem ismerik egymást, nem kötődtek a műsor előtt a másikhoz, nem hoz nekik semmi hasznot az, ha megismerik a másikat. Mégis megismerik. Intenzív az együttlét, a legtöbben még a szünetekben is egymással beszélgetnek. Sminkesek, fodrászok, hangosítók, kameraman, szerkesztők, műsorvezető, mindenki azt képviseli, ami sugárzik a játékból: szeretetet, pozitív hangulatot.

12 adásban vettem részt, 12 emberi élet változott meg előttem. Sok esetben a sírást, továbblépést, lelki megkönnyebbülést egy - egy „táskanyitó” mondata okozta az aznapi játékosnak. És bár színházi ember vagyok/voltam, minden adásban meglepődtem ezen: milyen energiák dolgoznak itt, hogy „véletlenül” beletrafálunk egy olyan gondolatba, ami a játékos lelkét ennyire eltalálja. A sokadik alkalomnál már tudtam: ez a játék nem a pénzről szól.

Jött a 13. adásom, jé, én játszom benne. Kis csalódást érzek, hogy ott kell hagynom ezeket az embereket és örömet, hogy megmutathatom magam, izgulok, hogy milyen lesz a játékom. Jó volt, jól éltem meg és elégedett vagyok, de nem ezért ragadtam billentyűzetet. Történt ugyanis, hogy egy mondat nálam is nagyon "betalált". Külhoni magyar vagyok, Délvidéken születtem és éltem 20 éves koromig. Mint oly sok külhoni magyarnak, nekem is nagyon fontos a magyarságom. Ápolni, megélni, magaménak érezni. Sok, történelmet hírből sem ismerő ember „szerbezett” már le vagy furcsállta, hogy milyen jól beszélek magyarul, pedig „nem is vagyok az”. Ilyen és ehhez hasonló esetek miatt érezzük úgy sorstársaimmal, hogy olyan jó lenne, ha egy anyaországi azt mondaná: igaz magyar vagy! Persze nem ettől válik valaki azzá, de valljuk be, jól esne. Nem az egónknak, hanem a szívünknek.

Megy a játék, nyitogatás, taps, viccelődés. Csereklyei Bálint (az egyik játékostárs, akivel nagyon jóban lettem és remek palacsintákat csinál) nyitja a táskát, közben ezt mondja: …mennyire igazi magyar vagy… Letaglóz és azonnal eltörik a mécses. Kinyílik az 50 milliós táska, de nem érdekel, mert a fejemben más fut át: hát megkaptam, ennyi ember előtt. És nem csak én, hanem „minden délvidéki”, minden külhoni, mindenki, akit leszerbeznek, bozgoroznak, de most nézi a műsort. Gundi visszaránt a földre a gondolataimból és folytatódik a show.

Otthon vagyok, lement az adás és jönnek az üzenetek. Nem akármilyen üzenetek... délvidéki ismerősök, barátok, iskolatársak, ismeretlenek írnak nekem, a családomnak, hogy elmondják, mit okozott nekik AZ a mondat. Hogy megsiratták, hogy a magukénak érezték, hogy felszabadított a lelkükben egy nagy dolgot. Bálintnak ott akkor el „kellett” mondania azt a mondatot és ki „kellett” nyitnia az 50 milliót. Hogy miért? Azért, mert az élet így adott és tanított. Adott mindazoknak a külhoniaknak, akik nézték a műsort. Olyan ajándék volt ez, amit pénzzel nem lehet megvenni és pont ezt tanította az élet. Azt megélni, hogy az én játékom alatt történt ez a különleges csoda, minden pénzt megért. 50 millió egy ilyen élményért aprópénz. Mert a kimondott szavak végig kísérik az ember életét és változtathatnak rajta. Azért nem túlzás ez, hisz csak egy mondat? Ugyan csak egy mondat, de ez beépül az emberbe, felszabadít és erőt ad mindig, amikor rágondol. Egy mondat, amitől külhoni magyarok százai-százezrei kaptak valamit. Valamit, amit magukkal visznek, őriznek egy életen át. Ilyen a mondatok ereje.


Burány Árpád