Fiatalon is tudatosan – Pozojevich Miklós

- Kezdésnek kérlek mondj pár mondatot magadról, hogy honnan jöttél, hol tanultál...

- Füzesgyarmaton éltem a családommal, van egy Máté nevű öcsém, édesapám szintén Miklós, anyukám pedig Marika. Szeghalmon voltam gimnazista, utána Debrecenbe mentem a tanítóképző főiskolára, itt Kommunikáció és médiatudomány szakon végeztem és utána következett Békéscsaba, Jókai színház, ott színpadtechnikusként tanultam és dolgoztam is. Emellett csináltam egy rendezvényszervező iskolát. Folyamatosan próbálok különböző képzéseket elsajátítani, emellett pedig hobbim a zenélés. Mindig is a kreatív dolgokat szerettem.

- Honnan jött a kommunikációs vonal?

- Gyerekkoromban eldöntöttem, hogy filmezni szeretnék. 13 évesen kértem kölcsön apukám kameráját és az egyik cimborámmal forgattunk béna filmeket csak azért, hogy gyakoroljunk. Hobbiból kezdtünk el filmeket csinálni, de utána kezdett komolyabban érdekelni, ezért is tanultam tovább a közmédia irányába.

- Tehát minden eddigi továbbtanulásod egy tudatos lépés a célod elérésében?!

- Igen.

- És ezt a tudatosságot, ahogy irányítod az életed, a szülőktől tanultad?

- Ez érdekes dolog, mert gyerekkoromban nagyon más voltam. Szórakozott, komolytalan, rendetlen, rosszul tanultam, tényleg egy iszonyat rossz gyerek voltam. Szüleimnek nagyon sokat kellett leülni velem beszélgetni, hogy: mi lesz így veled fiam - hogyan tovább... Sok keserű pillanatot okoztam nekik azzal, hogy így álltam az élethez.

- Mikor jött a változás, amikor a felelőtlen gyerekből elkezdtél tudatossá válni?

- Középiskola környékén. Gyulán két évet csináltam végig, ott voltam koleszos és ott jöttem rá, hogy többet akarok ennél. Emellett a szüleim is tudatosan élnek. Apukám egy szigorú ember, következetes. Kidolgozza a belét a mai napig, hogy a családnak meglegyen mindene. Mi meg öcsémmel ott segítjük, ahol tudjuk. Nem hiába választottam én is olyan szakmákat, ahol nem volt igazán sosem hétvége.

- Tehát ebből a szempontból követed apukád útját. Ezek szerint ő a példaképed egzisztenciális téren?

- Mindenben példakép. Viszont az emberi kapcsolatokat nem igazán tudja kezelni, nem igazán fejezi ki az érzelmeit, nem az a megbeszélős típus. Klasszikus férfi. Viszont amikor kibújik az álarc mögül, akkor igazán jó vele beszélgetni.

- Akkor ez a ritka pillanat igazán nagy élmény számodra...

- Igen. A mai napig meg akar óvni a legrosszabb dolgoktól, de most már kezd férfiként kezelni minket.

- Kapcsolat tekintetében nem vagy kicsapongó?

- Sosem voltam az a típus. Mindig arra vágytam, hogy valakivel legyen meg az a tökéletes harmónia, hogy együtt tudjuk építeni az életünket. Nem tudom megmondani, hogy miért vágyok erre igazán, de szinte sosem voltak mellékvágányaim. És lehet, hogy már elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy nem kell tovább keresgélni.

- Pedig a külső alapján inkább a rossz-fiú meghatározást mondanák sokan rólad.

- Érzelmesebb vagyok. Sokan azt gondolták, hogy ez álca, kamu, pedig tényleg ilyen vagyok. Nem tudok más lenni.

- Milyen élmény hozta meg azt a változást gyerekkorban, hogy ennyire odafigyelsz másokra is és nem csak a saját érdeked mentén élsz?

- Nem tudom... eszembe jutott valami... temetésén a pap, amikor búcsúztatta nagyapámat, akkor olyan szép dolgokat mondott róla, amilyen ő nem volt sajnos. És emlékszem, hogy apám, öcsém és én is ott zokogtunk a megható szöveg miatt, mert lehetett volna ilyen ember is, de nem olyan volt...

- Akkor lehet, hogy gyerekként ott döntötted el, hogy Te olyan ember akarsz lenni, akiről igazak lehetnek az említett szép dolgok.

- Igen, lehet, hogy ez volt, de ez nem tudatos.



- A mostani együttes, amiben dobolsz, azzal mi a helyzet?

- 2009-ben alakult, de most éppen megszűnőben van. Az összes zenekarral az volt a helyzet, amiben benne voltam, hogy én ugyanolyan komolyan próbáltam kezelni, mint bármi mást. Elkezdeni felépíteni, de nem bírtam sokszor öt ember helyett húzni a szekeret. Eleve azért kezdtem el dobolni, mert az új zenekarban nem volt dobos, pedig gitáros vagyok. Négy évig működtünk, egy ígéretes csapat, amire büszke vagyok, de ez is az emberi dolgok miatt ment tönkre.

- Kevés olyan ember van, aki biztos alap tud lenni. Ez igaz rád a munkában is?

- Most rendezvényszervezőként dolgozom Füzesgyarmaton. Kicsi város, ahol minden évben van egy falunapnak elnevezett rendezvény. Ezt én egy rendes fesztivállá szeretném formálni, de sokan nem értik, hogy miért akarom fejleszteni vagy jobbá tenni.

- Sok helyen láttad ezek szerint, hogy a legtöbben megelégszenek a szokásossal, az átlaggal. Vezetői ambícióid nincsenek, hogy egy saját csapattal dolgozhass?

- Nem tudom, hogy tudnék-e annyi embert irányítani? Nehéz dolog vezetőnek lenni... nehéz úgy megkövetelni dolgokat, hogy mellette legyél barát is, meg főnök is, meg ember is. Lehet, hogy jó főnök lennék, mert tudnék működni az emberekkel, de lehet, hogy szigorúbbnak kellene lennem, amilyen meg nem vagyok... ez egy érdekes kérdés.

- A Jókai Színházban két évig tanultál, majd dolgoztál is. Hogy emlékszel vissza arra az időszakra?

- Szerettem a színházat, egy érdekes élmény volt. Rengeteget tanultam, rengeteg nagy embert láthattam testközelből játszani a színpadon, beszélgetni velük. De persze ott van a fekete leves is, mert a néző csak a pompát látja, a lenyűgöző dolgokat, de ami mögötte van, azt már nem. Voltak csalódások olyan emberekben, akikre felnéztem... ez egy külön világ.

- Filmezéssel is foglalkozol. Abban hol tartasz jelenleg?

- Ez az év eddig jól sikerült, sok emberhez eljutottam. Tudtam fejleszteni is a technikát, mert azt midig kell. Főképp imidzs filmeket csinálok cégeknek, voltak esküvői munkáim is. Jelen pillanatban a felszerelésem kisebb, kompaktabb, ami egy hátizsákban is elfér, lehet pont azért, hogy bármibe bele tudjak fogni.



- Szíved szerint a zenéléssel vagy a filmezéssel foglalkoznál komolyabban?

- Volt egy pont, amikor el kellett döntenem, hogy vagy a zenélésre áldozok fel mindent vagy a filmre és valahogy a film jött ki. Így hozta az élet.

- Neked akkor nem menne a monoton munka, még ha filmezéssel kapcsolatos is. Minden évben ugyanarról készíts videó anyagot, a változatosság hiánya...

- Kisfilmeket vagy sorozatot forgatni nagyon jó lenne, de eddig ezt még nem hozta az élet. Portréfilmeket, beszélgetéseket vagy stúdiós felvételeket is nagyon szerettem csinálni. Pont azért, hogy valakinek megmutathassak valamit, amit még nem ismer, legyen szó bármiről. Voltam meghallgatáson az RTL szegedi kirendeltségénél, nagyon kedves emberek voltak. Végig mentem velük két napot és rájöttem, hogy ez számomra visszalépés lenne, mert ezt már csináltam a Csaba TV-ben. Ez most egósan hangzik, de az a fajta munka nekem már nem menne.

- Hogy kezeled a változást? A Legtöbb embernél ez egy nehéz pont.

- Amíg nem érzem azt, hogy megtaláltam a helyemet, legyen az egy város, egy munkahely, úgyis addig fogok menni, amíg ezt meg nem találom. Nem kell tőle félni, a változás mindig jó, nekem legalábbis ezt mutatja az életem. Nyilván megszenvedi az ember, mint minden új dolgot, vannak rossz napok, hónapok, de előbb utóbb úgyis jó lesz. Hiszek abban, hogy a sors rendezi azt, hogy mikor, hol kell lenni és kikkel kell találkoznod.

- Úgy érzem rajtad, hogy nem aggódsz a jövőd miatt.

- Néha vissza kell fognom magam, de ez a bizalom miatt sikerül. Úgyis úgy lesz, ahogy lennie kell, hiába görcsölök rajta. Ha elengeded a dolgokat, akkor összejön... érdekes dolog. Nem akarok nagyon gazdag lenni, uralkodni mások felett, egyszerűen csak boldogan akarom élni az életemet és a családomnak megadni mindent. És persze egy olyan foglalkozást, amiben esetleg taníthatok és értéket képviselhetek és kész.