„Mindig jött egy ember, egy jel, ami igazolt” - Czitor Attila

- Honnan is jön Czitor Attila?

Kecskeméten születtem, ott jártam gimibe is, utána két évet jártam Veszprémbe színháztörténet szakra, de mivel a színház jobban érdekelt, mint a bölcsészet, ezért eljöttem Békéscsabára. 2006-ban végeztem és itt ragadtam. Rendezőasszisztensként kezdtem, aztán pedig színész lettem.

- Egyértelmű volt a színházi irány?

A gimiben élsporttal kezdtem, röplabdáztam, amivel jártunk versenyekre, ezzel egyidőben, 13 éves koromban, jött a zene. Elkezdtem dobolni, volt zenekarom, metál zenét játszottunk és ezek mellett még diákszínjátszó is voltam. Ott érintett meg először a színház varázsa. Az egy nagy döntés volt az életemben, hogy zenész leszek vagy színész.

- Miért döntöttél a színészet mellett?

Jobban éreztem magam benne... meg tudod a dobosnak egy zenekarban egy picit háttérszerepe van. Lehet az exhibicionizmus miatt, de igazából ez nem volt tudatos. Valahogy a szellememet a színház jobban lekötötte, ráadásul a rendezés már akkor is érdekelt.

- A színészi vénát mennyire örökölted a családtól?

Művész úgy van a családban, hogy dédapám tehenész volt és citerázott a teheneinek. Apukám katonatiszt volt, alezredesként szerelt le, anyukám pedig óvónőként kezdte, most pedig egy kecskeméti bank fiókvezető helyettese. A nővérem pedig a Kiskunsági Nemzeti Parknál dolgozik, megrögzött természetvédő.

- Mikor egy szóban próbállak meghatározni, akkor az intellektus jut eszembe. Említetted is, hogy a színház elégíti ki a szellemed. Ezt ennyi év után is így érzed?

Igen. Szellemileg persze. Nyilván soha nem vagyunk elégedettek... nekem nem is olyan problémáim vannak, hogy ezt a szerepet játszom vagy azt, hanem inkább szakmai. Szívesen játszana az ember művészszínházakban, ennek meg egy másik varázsa van, hogy vidéki színházban játszol. Meg most újra elkezdtem tanítani a Csabai Színistúdióban. 22 éves voltam, amikor felkért Szente Béla, hogy tanítsak, mert hallotta, hogy vannak rendezői ambícióim, ezt folytatom most.

- Rendezői ambícióid színházon belül?

Tavaly rendezhettem egy mesedarabot, az nagyon jó élmény volt.




- Milyen érzés volt a másik oldalon lenni és rendezni?

Intellektuálisan engem ez elégít ki, mert sokkal komplexebb gondolkozást igényel. Nem csak a színészekkel kell foglalkozni, hanem a díszlet-jelmeztervezővel kommunikálni, zene, fény... Ez nekem a non plus ultra a színházcsinálásban.

- Vannak a színházban nehéz napok?

Mindig vannak a színésznek olyan időszakai, amikor úgy érzi, hogy: nélkülözve vagyok, nem olyan szerepeket kapok, nincs kihívás... De pont Jancsik Feri mondta, aki a tanárom volt, hogy ha ötévente egyszer játszol egy olyan szerepet, ami emlékezetes, akkor már megérte színésznek lenni.

- És mikor Neked van ilyen időszakod, akkor ez a mondat megnyugtat?

Engem igen. Nem vagyok olyan harcias és törtető.

- Akkor nem hiába érzed jól magad rendezőként is.

Pontosan. Sőt, amikor asszisztáltam itt és egy-két mondatos szerepet játszottam, akkor sem volt problémám ezzel... nem mondtam, hogy: hú én sokkal jobban megcsinálnám a szerepet, mint ő... akkor azzal foglalkoztam, ami éppen a dolgom volt. Az asszisztencia is egy elég kemény, pszichológiát igénylő dolog, mert olyankor te vagy a tűzoltó. Neked kell elmagyarázni a színésznek a rendező utasításait, ha ő nem érti pontosan, mindenki neked mondja el a nyűgét és rajtad csapódik le.

- Ahhoz, hogy rendezzen valaki, nagyon jó emberismeret szükséges, ami a jelek szerint benned megvan. Családból hozod ezt a tudást vagy Veled született dolog?

Nem tudom... nekem harmonikus a családi helyzetem. Mikor elkezdtem itt tanulni, csináltunk helyzetgyakorlatok és akkor mindenki hozta a kínját, elvált szülők... erre a pályára sokszor sérült emberek jönnek... én meg ültem és azon gondolkodtam, hogy mi a francot mutassak be, mert ilyen problémám nekem sosem volt. Az igaz, hogy olaszosan élünk, ami abban nyilvánul meg, hogy hangosak vagyunk és egyszerre beszélünk. Mint egy Woody Allen filmben, ahol a két szereplő egyszerre beszél, mégis értik egymást. Valószínű ezért harmonikus, mert kibeszéljük a dolgokat.

- Hogy állsz a hittel? Sors, Isten, vallás...

Nem vagyok fatalista, de hiszek. Szüleim római katolikusok, de nem kereszteltek meg minket. Úgy döntöttek, hogy a nővéremmel majd eldöntjük, hogy milyen vallásúak akarunk lenni. Sokat olvastam keleti filozófiát és igazából a Buddhizmus áll hozzám világnézeti szempontból legközelebb. Hiszek a gondviselésben. Saját bőrömön tapasztaltam nagyon sokszor, hogy ezt nem én csináltam, ez nem véletlen... hanem basszus... ez valahol irányítva van, de jó értelemben van irányítva vagy terelve.

- Az életfelfogásod pozitív vagy inkább negatív? Hogyan éled meg a dolgokat, helyzeteket az életedben?

Rendkívül optimista vagyok. Van úgy, hogy ne beszéljen velem senki vagy egyedül akarok lenni, de az ritka. Mikor rossz történik velem vagy mással a környezetemben, akkor is a jót veszem ki belőle és azon gondolkodom, hogy miért történt. A keserűség és a „mi lett volna ha” felesleges.

- Jövőbeni tervekkel hogy állsz?

Inkább képek, vágyak vannak tervek helyett. Például olyan szerepek, amik nekem valók és a rendezés... arra azért vágyom, hogy még jobban kiteljesedjek. Még több olyan darabot tudjak színpadra állítani, amik foglalkoztatnak, mindezt olyan emberekkel, akikkel én szeretnék dolgozni.

- Mondj két álomszerepet, amit szívesen megformálnál.

Álomszerep lenne bármilyen Csehov drámában játszani valamelyik szerepet és abszurdban is szeretném kipróbálni magam. Bármiben Beckett-től, Ionescu-n át, Mrozek-ig, ezek vonzanak.



- Megint csak intellektuális darabok...

Sajnos színészként önmagammal ez bajom volt, hogy túl hűvös vagyok. Túlságosan gondolkodónak tartom magam, nem pedig ösztönösnek. Most már az ösztöneimet is tudom működtetni, de régen, amikor kezdtem ezt az egészet, akkor azt éreztem, hogy mások sokkal jobb energiákkal dolgoznak. Meg kellett tanulnom, hogy a belső tüzet és az ösztöneimet is tudjam működtetni, ne csak az agyamat, a tudatosságot.

- Mielőtt ezt megtanultad volna, mennyire uralta az életed más területeit is ez a gondolkodó hozzáállás?

Nagyon! Mindent ez uralt. A színházban a kollégák ma is úgy hívnak, hogy: könyvespolcon született, ráesett a fejére a lexikon (egyszer tényleg ráesett) és hasonló élcelődések... Ilyen szempontból ez nem változott, de ha színészként olyan helyzetekbe kerülök, ahol ösztönösebb dolgokra van szükség, akkor már nem ijedek meg.

- Az említett hidegebb, intellektuális kisugárzás miatt sokan gondolhatják azt, hogy nagyképű vagy. Ha valaki nem veszi a fáradtságot, hogy jobban megismerjen, akkor számára nem derül ki, hogy ez csak első találkozásnál tűnhet így.

Volt ilyen ember, rengeteg, de ők lemorzsolódnak. Néha amúgy rá is játszok, szarkasztikus vagyok, szeretek provokálni. Valahol ez ösztönös dolog bennem, egyfajta tesztelés. Nem direkt, de valahogy így alakult ki az én kommunikációm és kapcsolatépítésem, de közben meg nagyon tudok szeretni. Aki közel kerül hozzám, azt nagyon szeretem.

- Jelen pillanatban hogy áll az életed?

Nehéz időszakban van az életem, mert történt a párommal egy komoly dolog... nevezzük homálynak.

- Sokan tudják, hogy olyan nehéz helyzetben vagy, ahol a legtöbben már feladták volna vagy új életet kezdenek. Neked mégis van erőd kitartani.

Amíg ezt nem mondták nekem, én nem is gondoltam bele, hogy ez lehetőség. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudok elkeseredni, mert az az élet abban a formájában nem jön vissza... olyankor rossz... de most is kapok annyi energiát, annyi pluszt, hogy kitartsak.

- Ekkora erőt sokan nem feltételeznének Rólad vagy bárkiről.

Nem tudom, hogy honnan jön az erő. Talán a gondviselés. Mindig is kitartottam, nem tudom máshogy elképzelni tudod... ez a dolgom. Most meneküljek el? Hova? Önmagam elől nem tudok elmenekülni. Ez vagyok én, az én döntésem.

- Tehát ha most feladnád, akkor az egy vesztes helyzet lenne számodra?

Mindig jött egy ember, egy jel, ami igazolt. Ha elsüllyednék a depresszióba, sajnálatba, akkor ezeket nem venném észre. Nincs ilyen opció, hogy feladjam!